Sosem
mondtam, hogy bármelyik konkrét cselekedeted hozott volna el engem arra a pontra, amikor azt mondtam, eddig és ne tovább. Ha tehetném, egyértelműbbé tenném. Nem is éreztem bántásnak a zsörtölődéseidet soha, az még belefért egy igaz barátságba. De sosem gondoltam vonla azt sem, hogy egy napon rájövök arra, hogy túlságosan különbözünk.
Sokáig
gondoltam azt, hogy jól kiegészítjük egymást, de egy nap ráébredtem arra, hogy ez is csak úgy működik, mint egy párkapcsolat. Igen, a barátság is. És amikor az emberben elkezd növekedni a gondolat, és rágja, és növekszik, és felemészti - hogy emelett az ember mellett nem tud kiteljesedni. Mert minden egészen mást jelent mindkettőnknek, és mert
Önző
is tudok lenni - ez egy olyan tulajdonság, amit nemrég fedeztem fel magamban - igen, tudok önző lenni. Mondhatjuk és tehetünk úgy, mintha a legjobb barátok, a legnagyszerűbb lelki társak lennénk. De ez nem így van. Habár lehetséges, hogy egy irányban megvan a dolog, de visszafelé sajnos már nem. És ezzel kapcsolatban semmi értelme keresni a
Miért
-eket. Ez emberi, és ismert dolog. Te is ismered. És talán nem is vetted észre, de átmentél ugyanezen, csak a körítés és a végkifejlet volt más. Igen, például bubbléra gondolok. Akit már nem kezelsz barátodként, nem érzed a lelki társadnak, a másik eszednek. A különbség az, hogy én ezt őszintén bevallottam. Nem fájdalmat okozni, hanem egyenesnek lenni, és megértetni: az én életem, az én gondolataim és az én érzésem. Én tudom, hogy mit szeretek és mit szeretnék, és itt nincs helye miértnek, bocsánatnak, satöbbinek. Nem harag, nem indok, nem hiba az ami miatt. Csak úgy, mert az, aki akkor volt, már nem én vagyok.
